hogy kerültem Indonéziából Prágán át Los Angelesbe – az Above&Beyond sztori folytatása

Los Angelesbe érve gyorsan átestem a bevándorlási ügyintézésen, majd tömegközlekedéssel a hostelem felé vettem az irányt. A reptérről egy ingyenes busz visz a metróvégállomáshoz, onnan lehet a város felé venni az irányt. Általában jól tájékozódom idegen helyeken is, de az új reptér megtréfált, így többi idő volt megtalálni a buszállomást mint átesni az útlevélellenőrzésen.

Egy busz- vagy vonatút 1,75 dollár, de érdemes venni TAP kártyát, aminek révén napi 5 dollárnál, illetve heti 18 dollárnál nem kell többet költeni tömegközlekedésre. A TAP kártya Apple készüléken a Walletben is beszerezhető, ráadásul ingyenes, érdemes ezt használni. A fizikai kártya 2 dollárba kerül, persze ezt is csak utólag fedeztem fel.

Nyilván bosszús voltam, hogy erre nem figyeltem; de amennyi időt szenteltem a tervezésnek, ahhoz képest ez nem volt nagy veszteség. Számomra a legfontosabb a kétnapos fesztivál volt a BMO Stadionban, innen egy buszútnyi távolságra volt a hostel, ez volt az elsődleges. Mivel már voltam négy évvel korábban Los Angelesben, így különösebb városnézésre már nem volt igényem ezen a túrán.

A buliban még a helyiek szerint is vastagon fogott a ceruza. Ez a hatdecis sör például 17,5 dollárba, akkori árfolyamon majdnem 8000 forintba került. Kicsit kevésnek éreztem. Aztán a fesztivál második napján jött a hidegzuhany: a koktélok még ennél is többe, 18-20 dollárba kerültek. Plusz ugye az elmaradhatatlan sales tax, aminek rendszerére és pontos kulcsaira máig nem jöttem rá. Nagyjából 5-7% felárral kell kalkulálni, de őszintén szólva ez jobban fáj, mint amikor szervizdíjat számolnak fel egy étteremben. Mert arra legalább lélekben fel lehet készülni.

A kétnapos buli zseniális volt, nekem sikerült összeszednem egy porckoronglágyulást, ami még hónapokkal később is fájt. A gyógyír a porcerősítő, illetve a hialuronsav volt. Meg a sodrófa. Már hónapok óta szedtem a gyógyszereket, de a fájdalom még mindig nem múlt. Julinak (ez egy másik Juli, igen) köszönhetően viszont kiderült, hogy már rég meggyógyultam. Pusztán meg voltak rövidülve az izmaim, ezt pedig egy egyszerű sodrófás átdolgozással kezelni lehetett. Így indult be végülis az idei vitorlásszezonom. De visszatérve a West Coastra, mert ugye mégis az a téma.

Imádok hullámvasutazni, így nem volt kérdés, hogy a környéken lévő szentélyben, a Six Flags Magic Mountain vidámparkban is megjelenek. Ez a hosteltől kb. 2 órára volt. A Los Angeles-i bérlettel TAP egészen North Hollywood metróállomásig lehet menni ingyen, utána viszont 2 dolláros buszjegy kell, ami elvisz Santa Claritába (757-es) és további 2 dollár a helyi járat a vidámparkig. Az persze csak a helyszínen derült ki, hogy jegyet nem lehet venni a sofőrtől, hanem a TAP kártyára kell egy automatában vagy az interneten rátölteni. Autóval is néztem, másfél órát írt ki a hostel és a vidámpark között, de Los Angeles még éjszaka is be tud dugulni, így ez nem volt mérvadó. Illetve a buszon lehetett szisszenteni egy sörikét is. Nem utolsó szempont.

A vidámparki beugró 79 dollárba, azaz 34 ezer forintba került (a sales tax-szel együtt) a saját weboldalán. A Six Flags-ben ezen felül van néhány hullámvasút, ami feláras, de ezek aznap zárva voltak. Az én kedvencem a Tatsu, a Twisted Colossus, az X2 és a Goliath volt, ezekre alap, hogy többször is felültem. Azt gondoltam, hogy jól bírom a hullámvasutakat, de az amerikaiak nem szaroznak, olyan durvára építik őket, hogy engem is megdolgoztak. Napközben letérdeltem, kellett kb. egy óra, mire összeszedtem magam a délutáni etaphoz.

A következő napra egy kis outletes shopping volt tervezve, majd délután vitorlázás. Végignyaltam a neten pár kölcsönző oldalát, de alig akadt olyan, aki elvitt volna vitorlázni pénzért. Végül az LASailing nevű céggel sikerült fixálni, hogy egy 32 lábas hajóval kivisznek a tengerre. A kapitánnyal és a többi mancsafttal beszélgettem sokat. Elmondták, hogy Amerikában nem szükséges jogosítvány ahhoz, hogy valaki vitorlást vezessen. Bárki bármilyen hajót kivihet a tengerre, de ha balesetezik, akkor gondolkodás nélkül megkapja a többmilliós vagy többtízmilliós kártérítési számlát. Biztosítást lehet kötni, minél többször megy valaki évente továbbképzésre, annál kisebb a biztosítási díj. Ők ebből a szemszögből közelítik meg a felelősségvállalás elvét.

Maga a vitorlázás az elején borzalmas volt, alig bírtam megtartani a hajót negyedszélben a hullámok közepette, de pár perccel később ráéreztem, és a hajón lévők jelezték, hogy na ez igen, szépen viszem a hajót. Kérdezték is, hogy hol vitorlázom, mondtam, nyugi, csak egy kis tavon (Balaton). Őszintén jólesett ez a visszajelzés a részükről.

A hostelbe visszatérve megint többen lettünk a szobában. Utolsó nap már két orosz lánnyal és három orosz sráccal együtt laktam. A legmegdöbbentőbb Irina volt, akin első látásra alig volt olyan testfelület, ahol ne lett volna tele tetoválással. Vele beszélgettünk sokat előző este, én lepődtem meg leginkább, amikor következő reggelre önkénteskedést tervezett. Egész pontosan ételosztást, mert szerinte az nagyon nemes cselekedet.

Engem nem, de egy másik lányt, Violettát sikerült rávennie. Violetta amúgy azt mesélte el, hogy amikor 2022 elején kitört az orosz-ukrán háború, akkor nagyon gyorsan a menekülés mellett döntöttek. Mivel a légi szankciók hamar életbe léptek, ő Szentpéterváron át Isztambulba, onnan Dubajba, majd Mexikón keresztül Los Angelesbe repült. Ez úgy összesen több, mint 3000 dollárba; azaz kb. 1,2 millió forintba került.

Túlzottan sokat nem beszéltünk, mert én nem tudok oroszul, ők meg törték az angolt, de azt azért sikerült megértenem, hogy San Franciscot mindannyian utálták. Korábban még hittem az ilyen véleményeknek, ma már úgy vélem, nem érdemes ezekre alapozni. Mindent érdemes magamnak megtapasztalni, kipróbálni, ha van rá mód. Ekkor már tudtam, hogy Barbi és Jagger számára mely napok lesznek jók, hogy Dallasban találkozzunk, ezért már látszott, hogy sok idő nem lesz San Franciscora.

Még nem csináltam ilyet, úgyhogy itt volt az ideje klipróbálni. Megvettem egy Flixbus jegyet 42 dollárért, azaz kb. 16 ezer forintért Los Angelesből San Franciscoba az éjszakai járatra. Volt wc, wi-fi, töltő is a buszon, így hamar eltelt a 7 órás út. San Franciscoba kora reggel érkeztem, egyből elmentem a hostelbe és neki is vágtam a városnézésnek.

Különösebb célom nem volt, a tripadvisor főbb nevezetességeit terveztem megnézni aznap, amit nagyrészt sikerült is. Amire nem számítottam, hogy a térképpel ellentétben elég sok a hegy és a völgy a városban. A Golden Gate-hidat némi felhők közepette sikerült pipálni, de jutott idő a színes házakra és néhány egyéb, kevésbé híres nevezetességre is. A második és egyben utolsó napomon meg akartam látogatni az Alcatrazt, de mivel túl későn foglaltam, nem maradt hely.

Annyira felidegesítettem magam, hogy rákerestem a neten, hogy milyen esemény van, amit egyáltalán meg lehet tekinteni. És így bukkantam rá arra, hogy a helyi kosárcsapat, a Golden Gate Warriors játszik a Denver Nuggets csapatával. Gyerekkoromban szerettem kosarazni, de nem voltam elég magas és különösebben profi sem. Akkor az volt a vágyam, hogy eljussak egy kosármeccsre. Nagyjából fél percig gondolkodtam a történeten.

Azt hiszem 110 dollár, vagyis 44 ezer forint ilyen gyorsan még nem távozott a Revolutról tőlem. Előtte azért a seatgeek oldalon bogarásztam egy kicsit, hogy valóban jó ár/érték arányú helyre kerüljek. A Warriors veszített, de legalább teljesült egy gyermekkori álmom. Nem éreztem eufóriát, nem borsódzott a hátam, egyszerűen teljesen természetesnek tűnt, hogy bolyongok a világban és egyszercsak beülök egy kosármeccsre.

A következő nap repültem barátaimhoz, Barbihoz és Jaggerhez. Ők amúgy Kaliforniában éltek korábban. Amikor az utazást megelőzően írtam nekik, kiderült, hogy Los Angelesből Dallasba költöztek, mert Jagger ott kapott munkát séfként. A térképre nézve végül ez nem okozott gondot, mert Dallas csak egy minimális kitérő a Los Angeles-Miami vonalon. A sors fintora, hogy majdnem sikerült lekésni a járatot, mert a San Francisco-i metró hajnalban csak félóránként járt, így elég szűkösen értem a reptérre. Mire végigverekedtem magam a biztonsági ellenőrzésen, addigra derült ki, hogy egy jó órát késik a gép.

Az út eseménytelenül telt, leszámítva, hogy 167 dollárt költöttem a jegyre és a poggyászra. A Dallas-Miami jegy 113 dollárjával számolva a teljes utazási, repülési költség kb. 300 ezer forintot tett ki. Az már egyértelmű, hogy elképesztően drága a poggyászt cibálni végig a világon. De hogy mégis hogy lehet 10 napos városnézést és tengerparti nyaralást megcsinálni egy hátizsákból? Hamarosan erre is fény derül.