hogy kerültem Indonéziából Prágán át Los Angelesbe – az Above&Beyond sztori

2019 áprilisban voltam először Above&Beyond koncerten. Inkább mondanám bulinak, mert a formációt három DJ alkotja, akik house és trance zenét játszanak. Idővel a saját kiadóikat is megalapították (Anjunabeats és Anjunadeep), valamint száznál több DJ-t és formációt vontak maguk köré a trance és a deep house univerzumból. A buli önmagában is hangulatos volt zeneileg, ám mégsem emiatt maradt emlékezetes számomra. Vagy mondhatom azt, számunkra, hiszen erre a bulira az ex-feleségemmel, Julival mentünk el.

Már az odaút sem volt zökkenőmentes, ugyanis Ubudból, a sziget közepén lévő városból akartunk eljutni a sziget déli csücskébe, az Omnia Baliba. Hogy legyen benyomásod a helyről, tekerj bele ebbe a videóba. Az Above&Beyond ennél feszesebb zenét játszik, de Lee Burridge is hozza azt, amiért ennyire emlékezetes volt a buli.

Ez az út 50 kilométer távolság, de a szigeten nincs tömegközlekedés, taxi viszont annál több. Főleg, amelyik csak lehúzni akarja a turistákat. Eleve késéssel indultunk el a hotelből, ami miatt már feszült volt a hangulat. A szigeten a szokásosnál is nagyobb volt a dugó, az araszolás közben pedig többször összevesztünk Julival, hogy miért nem sikerült időben elindulni, miért van ekkora dugó stb.

Már több, mint fél órája ment a buli, amikor azt mondtam a sofőrnek, hogy álljon félre, nem fogunk odaérni időben. Ezen felszívta magát, így elkezdett ellenkező irányba menni, de szerencsére az egyik lámpánál ki tudtunk ugrani a kocsiból. Egy kis alkudozás után végül megkapta az eredetileg kialkudott összeget, de akkor még mindig 12 kilométerre voltunk az Omnia Balitól.

Autóval esélyünk nem lett volna odaérni, így kitaláltam, hogy rendeljünk két motort a Graben. Az egyiken Juli, a másikon én utaztam. Volna. Merthogy én rendeltem a telefonomról mindkét motort és az enyém ért oda hamarabb.

A terv az volt, hogy elmegyek az enyémmel és Juli bevárja a másodikat és azzal eljön. Persze kiverte a balhét, hogy én ezt hogy gondolom, hogy egyedül hagyom egy idegen országban telefonnal, úgy, hogy csak egy név és egy rendszám van nála, aztán ki tudja, mi történik. Tomi barátom erre csak annyit kommentált, hogy ezek tükrében már nem csodálkozik azon, hogy elváltunk.

Végül bevártuk az ő sofőrjét is. Innentől kezdve mintha egy raliversenyen lettünk volna, úgy mentünk a két motoron. Járdán, autók között, földúton, át a piros lámpán. Az persze kimaradt a történetből, hogy én előtte nem ültem motoron, főleg nem hátul; így én totál be voltam szarva, hogy mi történhet velünk.

Végül közel egyórás késéssel, de megérkeztünk a buliba. És akkor döbbentem rá, hogy milyen jó zenét játszik az Above&Beyond. Erről az utazásról amúgy nincs semmilyen saját képem, mert a hazatérést követő héten az egyik rokonom törölte a telefonom tartalmát. Minden elveszett és nem is lehetett visszahozni. Azóta egy barátomnak, Margitnak köszönhetően minden megy a felhőbe automatikusan a telefonomról (köszi Margit).

Amúgy a három DJ 2012 óta heti mixműsort készít Group Therapy néven. Minden évben a kerek, 50. epizódokat egy kétnapos fesztivállal ünneplik valahol a világban. Voltak Londonban, New York-ban, Washingtonban, Sydney-ben, Amszterdamban, Hong Kongban. Ugyanebben az évben, tehát 2019-ben Prágában tartották a fesztivált, amire egy hirtelen született ötlettől vezérelve én is kirepültem.

A buli óriási volt, már az odavezető úton, a metrón összehaverkodtam egy orosz lánnyal, Ekaterinával és két izlandi sráccal, Andrejjel és Vidarral, akikkel végigbuliztuk az estét. Sőt, egy hónappal később Manchesterben újra együtt buliztunk. Naná, hogy Above&Beyondra. Naná, hogy megint új arcokkal kiegészülve.

A pandémia alatt nem voltak személyes fesztiválok, illetve nekem is beragadt egy repülőjegyem 2021-ben, így sokáig kérdéses volt annak a sorsa. 2022 márciusban érkezett az Above&Beyond hírlevele, hogy október 14-15-én Los Angelesben tartják a kétnapos fesztiváljukat. Egy hónappal a 40. születésnapom előtt. Ez nem lehet véletlen – gondoltam. Addigra már a beragadt repülőjegyem árát visszakaptam utalvány formájában, így két órával később meg is volt a repülőjegyem a nyugati partra. Budapest-Helsinki-Los Angeles oda és Miami-London-Budapest vissza. Mindez 171 ezer forintért, igaz, feladós poggyász nélkül.

Az tudtam, hogy két és fél hetet töltök az Egyesült Államokban, és azt is, hogy Miamiból jövök vissza. Mert ott még nem jártam és kíváncsi voltam a helyre. Azt is tudtam, hogy az érkezés utáni első két nap az a buli jegyében telik. De minden más program függőben volt, még a budapesti indulás pillanatában is. Tényleg nem volt leszervezve.

Már az indulás napján felpörögtek az események: 450 volt a dollár/forint, 430 felett járt az euró/forint, a jegybank rendkívüli intézkedéseket léptetett életbe idehaza. Fájdalmas volt, de nem annyira, mert az utazást megelőző hónapokban folyamatosan csipegettem a dollárt, így az én bekerülési áram 340 körül volt. Meg is fordult a fejemben, hogy el se utazom és zsebrevágom a dolláron elért nyerőt.

Aztán győzött a kalandvágy. Egy félóráig. A reptérre vezető buszutat (metrópótló + 200E kijött 600 forintból, két gyűjtőjeggyel) megelőzően azonban ennél nagyobb problémám akadt. A vadonatúj bőröndöm teleszkópos fogantyúja a második utcasarkon elpattant, az alkatrészek szerteszét repültek, esélyem nem volt megjavítani helyben. közben az óra ketyegett. Három utcával odébb volt egy barkácsbolt, ott kaptam két csavart, amivel legalább az utazás idejére lehetett fixálni a fogantyút a sínben. Végig kitartott, de így rohadt nehéz volt terelgetni a gurulós bőröndöt az utcákon.

A Helsinki felé menő járat különösebb esemény nélkül zajlott. Mint utóbb kiderült, mellém egy British Airways-es stewardess került, aki Kaposváron nyaralt egy barátnőjénél és éppen hazafelé tartott Las Vegasba. Kérdeztem, hogy miért Helsinki felé jön, azt mondta, ha jót akarok magamnak, akkor elkerülöm Heathrow-t (a legnagyobb londoni repülőteret) és más repülőteret választok az átszállásra, mert az egy katasztrófa. Nem mondtam meg neki, hogy hazafelé Londonon keresztül szállok át, de végül nem Londonnal volt a probléma hazafelé.

Helsinkiből Los Angelesbe egy Airbus A350-900 géppel repültem, korábban nem volt szerencsém ehhez a típushoz. Különösebben nem hatott meg, a Boeing 787-es sorozata, a Dreamliner a gombnyomásra sötétedő ablakkal továbbra is favorit maradt nekem. A 11 órás út felét átaludtam, a másik felét sorozatokkal töltöttem, meg az ablakon való kibámulással. Hogy mi is történt ezután, illetve hogyan fogadott be ezt követően a hazai anjuna közösség, az a következő posztból kiderül.